Sírva vigad a magyar

Már-már minden (kiábrándult) értelmiségi társalgás visszatérő témája, hogy a magyarok miért is ilyen pesszimisták, szépmagyarán miért ilyen búval baszottak. Ezzel kapcsolatban egyébként egy rakás cikk jelent meg, amik közül a leghasznosabb mondjuk ez meg mondjuk ez az elégedettségi indexről szóló, de a témát tárgyalták már korábban Hankiss Elemérrel is. Ami viszont senkinek sem jutott eszébe, hogy ezek a felmérések méréstechnikai szempontból önbevallásos interjúkon alapulnak [hasonlóan, amikor az egyetemek hallgatói a saját iskolájukat ítélik meg, végeredményben pedig a kimutatás eredménye aligha lehetne groteszkebb], ráadásul felételezhetjük, hogy nagyobb snasszal kerül a mintába olyan, aki menthetetlen elégedetlenkedő.

Nem állítom, hogy a mérés úgy lenne eltolva, ahogy van, viszont érdemes lenne figyelembe venni, hogy a tényleges elégedettségi index és úgy általában a közérzetre irányuló kutatások a mérési eredmények szintjén nehezen választhatóak el általános kulturális sajátosságoktól. Egyszerűsítve ahogy az olaszok szeretnek teátrális gesztusokkal dobálózni, a németek és skandináv országokban élők testbeszéde sokkal visszafogottabb a magyarénál, megint más országokban közvetlenek és vendégszeretőek, a magyarok kulturális sajátossága miért ne lehetne pont az, hogy zsigerből panaszkodnak, ha kellene, ha nem.

Természetesen nem arra utalok, hogy nincs ok a panaszra, csak történetesen ezek a felmérések pont ezeket veszik alapul, a tényleges kedélyállapot leírása pedig nehezen választható el egy, már-már megkövült kulturális sajátosságtól.

Nemrég Mérő László dobta be ugyanezt a témát: